Szerda este konkrét terveket szövögettem a szombat reggelre vonatkozóan. Nem másolom ide a képernyőfotót, amin látszott ugyan a péntek délutáni havazás lehetősége, de én leginkább a viharos szélre és a fagypont körüli hőmérsékletre koncentráltam, a szombat reggeli -12 fokkal bezárólag. Számomra ezek a paraméterek a Balaton „partra vetődésének” ígéretét hordozták. Ahogy a nagykönyvben írva vagyon – annak ellenére, hogy számtalanszor pofára estem már –, teljesen beleéltem magam az időjárás-előrejelzés hitelességébe és elkezdtem a szervezést... Kivel, mivel és hány órakor landolok szombat reggel a parton.  (Zárójelben jegyezném meg, csupán az YR app-ja mutatott -2 fokot, de mivel ez nekem egy cseppet sem tetszett, figyelmen kívül hagytam és csípőből lehülyéztem őket.) Másnap kénytelen voltam szembesülni vele, hogy akkora havazás várható, hogy ha ki is jön a víz a mederből, a hó azt szépen el fogja takarni. A balatoni tervek ezzel a kukában végezték. A szombati fagy ellenben még terítéken volt, hozzá napsütés, ez még akármire is jó lehet – merengtem el magamban. A havazás pedig kimondottan felcsigázott. Elképzeltem a bükkösömet, ahogy a viharos szél a törzsekre tapasztja a havat és ott vagyok a fák között. A látvány gyönyörű, én különleges fotókat készítek, közben pedig szétázok és szétfagyok, ami ott és akkor egy cseppet sem érdekel (mondjuk később sem), a kutya pedig boldogan nyargalászik körülöttem... 

Eljött a péntek, nagy duzzogva elmentem dolgozni és az iroda ablakából néztem, hogy hízik a hótakaró. Szerencsére rövid napom volt és bár még boltba is el kellett mennem, nem éreztem, hogy bármiről lekéstem volna. Igazam lett. Három órakor autóba tudtam ülni, immáron Neo társaságában vettem célba a bükköst. Kicsit vérzett a szívem, hogy nincs időm gyalog menni, mert bármerre néztem, mesés volt minden. Néha azért megálltam egy-egy mobilfotó erejéig. 

Ez már a célegyenes, hamarosan elérjük a kedvenc erdőmet.

Odaértünk. A legsűrűbb aljnövényzeten voltam kénytelen áthatolni, mert az út (erdészek és vadászok szerint a nyiladék) hatalmas pocsolyákkal volt tele. 

Ahogy kóvályogtam a fák között, az elképzelt kép megvalósulni látszott. Nagyon impozáns volt a látvány, az ázás és Neo boldog rohangálása is rendben zajlott, a fázásom csak később következett be, amikorra már jól átnevesedett a kabátom. 

Előzőleg a november végi havazáskor jártam itt, akkor elmulasztottam hosszú záridős fotókat készíteni, most pótoltam (sokszorosan). 

Az erdő még a legvadabb elképzeléseimet is felülmúlta, úgy nézett ki, mintha 3D-s grafikában bolyonganék. Hiába határoztam el, hogy ez alkalommal nem 200 képpel térek haza, hogy aztán egy csomó időt kelljen eltöltenem a leválogatással, ez mégis bekövetkezett. Igaz, benne volt temérdek elcseszett fotó a kutyáról, aki egy cseppet sem volt készséges fotóalany. 

Minden fotózás után azt tervezem, hogy nem esek neki azonnal a képeknek. Hadd érjen bennem az élmény és csak pár nap múlva, miután érzelmileg felszabadulok a hatás alól, tiszta fejjel nézzek rá az anyagra. Nos, mint eddig még soha, ez az elhatározás most sem következett be. Letöltöttem őket, belenéztem és onnantól nem volt megállás. Nagyon szeretnék szerény maradni, de nem megy. Azt kell mondjam, nagyon elégedett vagyok (ráadásul sokkal kevesebb technikai hibát vétettem, mint szoktam), az elfogultságom és érzelmi viszonyulásom teljes tudatában állítom, hogy ez piszok jó anyag lett. És ezt azért is merem így leírni, mert tudom, hogy 10-20 embernél több úgysem olvassa el, amit ide firkálok, ez pedig megnyugtató érzés. 
Ha mégis itt voltál és végigolvastad, nagyon köszönöm! Még akkor is, ha nem osztod a véleményem. (Bár ezt kicsit nehezen tudom elképzelni.)

U.i.: A szombati fagy és napsütés elmaradt, állítólag -2 fok volt, de a pocsolyákat elnézve talán nulla lehetett.