Szombaton jött a hír mindenhonnan, hogy hatóságilag engedélyezett a Balaton jegén tartózkodni. Aztán kaptam az üzeneteket, hogy már nagyon várják a kutyás-balatonos képeimet. Az akkori előrejelzések alapján úgy nézett ki, hogy a hónap végéig kitart a hideg, bőven lesz időm. Ettől függetlenül, másnapra terveztem egy felfedező utat, hogy ne a közösségi oldalakon lássam először, hogy milyen állapotok vannak pontosan. De meg voltam lőve, mert ilyenkor Sziluval szoktam menni, aki áprilisban kicsekkolt a földi létből, hatalmas űrt hagyva maga után. Egészen este 8:45-ig tépelődtem, hogy akkor most egyedül kell mennem, vagy mi a szösz? Ugyanis kora reggel már startolni akartam, hogy elkerüljem a tömeget. Majd „heuréka!” Bevillant gyerekkori barátnőm, akivel 10 éves korunktól kb. 18-ig össze voltunk nőve. Az esélytelenek nyugalmával írtam rá, ő pedig mintha csak erre várt volna egész nap, azonnal belement. Még abba is, hogy 7 órakor induljunk el. Kiskorunkban sokszor mentünk a Balatonra, nem csak a nyári időszakban, az ereinkben csörgedezik ez a terület. Nagyon mélyen összeköt bennünket a kamasszá válás időszaka is, és annak ellenére, hogy az utóbbi évek nem arról szóltak, hogy rendszeresen találkozunk, mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. 

Egyszer csak ott találtuk magunkat a jégen, magunkon kívül az örömtől. Én mondjuk jól elszámoltam magam öltözködés ügyében, az egy szál farmer az első néhány órában nem bizonyult a legjobb döntésnek, de tudtam, hogy nem arra fogok emlékezni, hogy csontig átfagytam, amikor majd egyszer visszagondolok erre a napra. És valóban nem, de nem baj, ha legalább itt emlékeztetem magam a megfelelően meleg ruházat fontosságára, ha jégre megyek. 

Igen, vittük a kutyákat is, annak tudatában, hogy ez egyáltalán nem az ő közegük, úgyhogy az ott tartózkodásunk nagy részében kénytelenek voltunk vigasztalni őket, megígértük nekik, hogy egyszer haza fogunk menni, de most már bírják ki még egy kicsit. Neo rendszeresen a parton kötött ki, halló- és látótávolságon kívül helyezve magát az aurámtól, így biztosítva magának egy kis énidőt. Szerencsére még mindig elég kora volt ahhoz, hogy ne legyenek sokan a parton, de amikor megkiabált egy kutyatulajdonos, hogy hívjam már be a kutyát, akkor sűrű elnézéskérések közepette megtettem és tovább kínoztam vele szegény jószágot, hogy a közelemben tartsam. Tényleg nagyon utálta az egészet, nehezen fogadta el, hogy most ez van és kész. Gabi kutyája sem volt éppen boldog, igyekezett a gazdájába valahogy belebújni, nem sok sikerrel, de így legalább jó sokszor fellökte őt. 

Nem bírtam ki, hogy ne készüljön rólam még egy ilyen ikonikus fotó. Ha jól érzem magam valahol és feltűnősködni akarok, mindig ezt csinálom. Csak az utolsó, tökéletes képet mutatom meg, az ide vezető kb. 10 felvételt takarja homály! Annyit azért el tudok mondani, hogy jó sokat röhögtünk.   

Ezt a jégfolyamot az első állomáson, Bélatelepen fotóztam. 

Balatonboglár volt a második cél, annak okán, hogy Sziluval is jártam itt két évvel ezelőtt. Elsőre célt tévesztettünk és nem a hajóállomáson találtuk magunkat, hanem néhány méterrel arrébb, a strandon. Itt már elkezdtek szivárogni az családok, mert korcsolyázásra alkalmas volt a jég. (Őket nem komponáltam bele a képbe.)

A mólónál másztunk be a jégre. Bélatelepen is volt ezekből a jégpáncél alá fagyott hógolyókból, de itt sokkal nagyobb gombócokat találtunk, még átlátszóbb jégburokban. Egészen döbbenetes látvány volt, főleg úgy, hogy a partról ebből a világon semmi nem látszott. Sejthető sem volt, mit rejteget előlünk az anyatermészet. Muszáj volt ilyen költőien fogalmaznom, bocsánat! 

Neo eddigre már nem tiltakozott, kezdte egyre otthonosabban érezni magát a jégen. És mi tagadás, ha ő is rajta volt a képen, akkor a fagyott hógolyós „padló” még izgalmasabb látványt mutatott.  

Egyszer olyan messze eltávolodott a nyílt jég irányába, hogy vissza kellett hívnom, mert majdnem elkezdtem aggódni miatta. Azt meg semmiképpen nem akartam megvárni, mert az egyáltalán nem jó érzés. 

Arra azért nem számítottam, hogy ahogy telnek az órák, úgy vész teljesen homályba a túlpart. Kora reggel még halványan látszottak a tanúhegyek, majd lassacskán a ködfelhő teljesen eltakarta őket. 

_______________________________________________________________________________________________________________

Fotós barátnőmmel, Zitával még vasárnap vettük fel a kapcsolatot és fixáltuk, hogy a keddi napon találkozunk a hógolyóknál, hisz csak erre a napra mutatott az összes előrejelzés verőfényes napsütést. Elsőre nekem erről a „foskék” unalmas égbolt jutott eszembe, amitől nem voltam elragadtatva, de nagy duzzogva beleegyeztem, mert amúgy meg kíváncsi voltam, hogy fog mutatni majd a Balaton jege a verőfényben úgy, hogy a túlpart is látszik. Na erre azóta is kíváncsi vagyok és már csak a fantáziámra tudok hagyatkozni, hisz az ország nagy részén valóban az előjelzéseknek megfelelő idő volt, de úgy néz ki, hogy a mi környékünk más mikroklímával bír. Ezen a napon még a vasárnapinál is fénytelenebb időt fogtunk ki, a túloldal tanúhegyeinek létezése valamiféle fikciónak tűnt. Mélyen csalódottak voltunk mindhárman (Krisztián is csatlakozott hozzánk), ezért nagyon nehéz volt elkezdeni fotózni. 

Amire mindenképpen kattints rá, az ez a reals videó, amit Zita készített. 

A két nappal korábbi állapotokhoz képest annyi változás történt, hogy közben keletkezett itt egy rianás, ami visszafagyott és apró függőleges jégtáblák alakultak ki. Na ehhez nagyon jól jött volna valami jó fény. 

Láttam, hogy Zita selfie-zget és azt is, hogy belerondítottam a képbe, sűrű elnézés kérések mellett kisomfordáltam a látómezőből, erre ő tiltakozott. Több sem kellett nekem, jól széttrollkodtam a képét. 

A vastag jégre rakódott egy vékonyabb réteg, ami már vasárnap is ott volt, akkor ahogy lépkedtünk, összetört és halkan csörömpölt. Keddre viszont zúzmara rakódott rá és mindenféle formákat rajzolt. Például egy nagymamánk korabeli csipketerítőt...

... vagy egy burokban született fenyőfát.

Ő pedig egy fogaltan muréna. És itt ragadom meg az alkalmat, hogy bevalljam, ezek a meglátások nem az én fejemből pattantak ki, hanem egy barátom látta bele, akinek megmutattam a képeket. 

Lassan szétfagytunk, kiaknáztuk a hely adta lehetőségeket, úgy döntöttünk, teszünk még egy gyors kört Bélatelepen, de előtte felmelegszünk a benzinkúton egy kávé mellett. Csoda finom kávé volt, kellemesen meleg helyiség és onnantól teljes egyetértésben megbeszéltük, hogy egyikünknek sincs kedve újra kihűlni. Így a parkolóban könnyes búcsút vettünk egymástól. 

____________________________________________________________________________________________________________________________

 

A távolban egy drótszőrű magyar vizsla. 

Meg ezen a képen is.

Megint sokkal hidegebb lett, mint amire számítottam, megint megbántam, hogy nem a vastagabb kesztyűt raktam el és hogy nem vittem sálat. A partközelben egész kényelmesen el lehetett lenni, de kint, a nyílt jégen süvített a szél. A két gyermeknek szerencsére pakoltunk el plédet, abba jól bele lehetett őket bugyolálni, mi meg kibírtuk. Én meg kimondottan élveztem. 

Neo már rutinos jégjáró, azaz jégen rohanó ebbé avanzsált. Mondjuk az előző napokban esett némi hó, ami a jeget csúszásmentessé tette, ami nagyban segítette a komfortérzetét. 

Ezen a napon is szégyenlősködtek a túlparti tanúhegyek. A ködbe merülő táj a végtelenség érzését keltette, nagyon nagy élmény volt. Sokáig emlékezni fogunk rá. 

A menetrend nem változott, szétfagyás, melegedés egy kávé mellett, majd búcsúzkodás a parkolóban. A kiscsalád Budapest felé vette az irányt. Ha nem tudtuk volna, hogy a következő nappal véget ér ez a lehetőség és a jégre lépni tilos lesz, lehet, hogy mi is inkább az otthon melegét választottuk volna, de nem hagyhattuk ott a tavat. Időnk még volt, ezért az én kezdeményezésemre harmadszor is a boglári mólónál kötöttünk ki. Meg akartam mutatni a családomnak a jég alatti hógolyókat. Időközben két dolog változott. A kevés hó, ami csütörtök este hullott, teljesen eltakarta azt a varázslatos látványt. A másik pedig, hogy a búcsúzkodás után eltelt időben – ami nem volt fél óra –, durván besűrűsödött a köd és még jobban feltámadt a szél. Ahol jégre szálltunk, teljesen magunk voltunk (50-100 méterrel odébb hemzsegett a nép, de belőlük nem láttunk semmit, még a hangjuk sem ért el hozzánk). 

Itt egy óvatos korcsolyázást láthattok, amit igyekszik Neo megakadályozni. Már az óvatos részét, ő inkább veszélyeztetni szeret.

A végtelen horizonttal és a metsző széllel frankó alaszkai hangulat teremtődött – persze csak feltételezem, hogy ilyen lehet –, én elmondhatatlanul élveztem, hazáig szajkóztam, hogy ez milyen piszok jó nap volt. (Persze, hogy nem ezt a jelzőt használtam, de azt ide nem fogom leírni.)

Innentől egy időre kénytelen vagyok búcsúzni ettől a gyönyörű téltől. Mire ezt írom, már minden hó elolvadt. Csak az vigasztal, hogy az idei szezon csapadékmennyisége remélhetőleg elég lesz ahhoz, hogy a békák élőhelyeit megújítsa. Csak addig valahogy ki kell húzni. Nem kizárt, hogy a február is tartogat még számunkra telet. Bízzunk benne és különben se legyünk telhetetlenek!