December huszonkettedik napján zártuk az évet a klubbal, amit a klubhelyiség rendbetételével ünnepeltük meg. Ekkor vetettem fel egy kisebb klubkirándulás lehetőségét 27-ére, mert az időjárás-előrejelzések kedvező viszonyokat harangoztak be: hó, köd és fagy. Célként a Börzöncei-hegyet tűztük ki. Ahogy közeledett a túra napja, úgy vált egyre biztosabbá, hogy a beígért komoly fagy elmarad, a hótakaró nem jön össze, induláskor pedig már csak a köd reménye maradt számunkra. A zalai dombok közt kanyarogva ködös és napos területek váltották egymást. Amint a hegy lábához értünk, az összes pára szertefoszlott, a plusz két fok és a ragyogó napsütés párosa a terveinket alaposan megtorpedózta. Kissé csalódottan haladtunk felfelé, csak halványan pislákolt bennünk a remény, hogy érdemes volt-e elindulni. Emelkedés közben azonban egyre kevesebbet mutatott a hőmérő „higanyszála”, mire kiszálltunk az autókból, már -3 fok volt, a hegytetőn pedig beragadt a laza felhőpamacs, azaz megkaptuk az áhított ködöt. A boldogság tapintható volt a levegőben, ha jól emlékszem, akkor én voltam az egyetlen, aki ennek hangot is adott. Folyamatosan. Biztosan unták már a többiek, de nagyon figyelmesek voltak velem és nem szóltak, hogy fogjam már be. Igyekeznünk kellett volna, hogy időben elérjünk a bükkösig, amit tavaly ekkortájt találtunk Lacival. Akkor se fény, se köd, se fagy nem adatott meg, de megbeszéltük, visszatérünk majd, ha ezek a körülmények összejönnek. Valahol legbelül azonban azt gondoltuk, hogy nem lesz akkora szerencsénk, hogy akkor majd pont rá is fogunk érni.

No, ott tartottam, hogy sietnünk kellett volna... de egyfolytában meg kellett állni fotózni. 

Egyszer csak kezdett derengeni valami... Szabad szemmel alig láthatóan, de az én „ködszivárvány-látó rutinom” már tudta, hogy ez bizony az. Csalóka, mert a fényképezőgép, de a mobil kamerája is sokkal jobban kirajzolja a jelenséget, mint, ahogy azt szabad szemmel látni lehet. Ez  pedig nem volt különösebben kontrasztos ív, így aztán a fiúk kissé csalódottak voltak. És türelmetlenek is....

.... pedig pár perc múlva sokat erősödött az ív. Egyedül Attila bírta kivárni, így ő már szabad szemmel is jól látta. 

Elértük  a bükköst. Nem is tudom, hogy vannak-e szavak a látványra. A fák ágaira vékonyan rakódott zúzmara, a napfényben úszó folyton mozgó pára, ezek hatására mélykékre színeződő erdő olyan varázslatos elegyet alkotott, hogy csordultig telt a lelkem boldogsággal. Ezt az emléket nagyon sokáig elő tudom majd hívni, ha az élet úgy hozza, hogy szükségem lenne vigaszra. 

Mivel Lacinál volt állvány, őt érte a megtiszteltetés, hogy elkészítse a csoportképet. 

Fotó: Lipódi László

Nagyon nehéz volt elhagyni a helyet, de muszáj volt, mert hazavártak bennünket. 

Egy rég elhagyott pince. Ezen a hegyháton (is) 30-40 éve komoly szőlőültetvények voltak. 

Közeledtünk az autóinkhoz...
A kápolna előtt álló legendás öreg tölgy (javítsatok ki, ha nem tölgy!), – amit a fotóklub tagjai az elmúlt évtizedekben már számtalan alkalommal megörökítettek – most a legszebb arcát mutatta meg nekünk. Zúzmara-koronában, finom párába burkolódzva, selyemfényeben hívogatott bennünket, hogy fotózz már le! (Kegyesek voltak hozzánk az égiek, örök hála nekik!)

A Szent Lőrinc-kápolna is hasonlóan elbűvölő látvány volt. Rengeteg kép készült itt, nem volt könnyű ezt az egyet kiválasztani. 

Attila szerint így néztünk ki fotózás közben.  

Fotó: Szabó Attila

A fotótúránk itt nagyjából véget is ért, feltöltődve értünk haza (feltételezem, hogy a többiek is).
Lacitól úgy búcsúztam el, hogy 31-én szívesen csatlakoznék a tradicionális évzáró fotózásához. 

______________________________________________________________________________________________________________

December 31.
Csatlakoztam Laci tradicionális év végi fotózásához...
Nem vagyok benne biztos, hogy elment volna-e, ha nem csapódok hozzá. Mínusz 6 fokos volt a reggel, nem kecsegtetett az időjárás sok jóval. Az úti célon is sokat lamentáltunk, végül a közeli, védett vadkörtésben kötöttünk ki. Nehezen indult a fotózás, de a kutyám rendkívül jól szórakozott, kb. két órán keresztül megállás nélkül rohangált. Általában egy távoli barna folt volt, vagy egy ágyúgolyóra emlékeztető valami, ami épp csak elkerül bennünket, mi meg a menetszéltől kis híján megpendülünk a tengelyünk körül.

A terület közel állt a szívemhez, de nem sikerült egy valamirevaló képet összehoznom. Két órányi bóklászás után elindultunk vissza az autóhoz...
Már odafelé is láttam a traktornyomokban a megfagyott pocsolyákat, elhaladva mellettük rájuk pillantottam, arra jutottam, hogy ilyenekből már van bőven nekem az elmúlt évekből. Visszafelé azonban a nap fénye újra rajzolta őket. Nem tudom, hogy korábban Laci fotózott-e fagyott pocsolyákat, de nekem úgy tűnt, hogy kinyílt számára egy másik világ ajtaja és ott térdelt átszellemülten a traktornyomokban majdnem egy órát... velem együtt. Meglepő módon, még én is találtam olyan különleges formákat, amilyeneket eddig még soha. 

Ezek az elbaltázott tükörtojásra emlékeztető jégrétegek villanyoztak fel leginkább. 

Ez az utolsó óra Neo-nak meglehetősen unalmas volt, mivel nem haladtunk, ő hűségesen várt. Biztosan arra gondolt, hogy addig szívesen beszállna az autóba.

Viszlát 2025, jöhet 2026! Ígéretesen indul az első hét, havat és komoly fagyokat jeleznek  nekem pedig az első munkanapom szerda lesz.