A téli szünet első napja. Az előrejelzések azt mutatták, hogy a köd 8 és 10 óra között oszlik majd fel, attól függően, melyik modellnek hiszünk. Mivel temérdek időm volt, úgy gondoltam, hogy ebben az őszi-téli időszakban negyedik alkalommal is meglátogatom a bükköst. Hát mi baj lehet abból? Mindent vittem, az összes objektívet, a fullframe-s gépet és a kompaktot is, két táskában fértem csak el. Nagyon nem szeretek autóba ülni reggel, de versenyt kellett futnom a köddel, semmiképpen nem szerettem volna veszíteni. Fotózás szempontjából nem indult túl biztatóan a séta, az erdőben gyengécske köd ült, fénytelen szürkeség volt mindenfelé. Elindultam egy vadcsapán be a fák közé, a kompakt géppel fotózgattam... Aztán váratlanul besűrűsödött a köd az erdőben és a nap fénye betört a fák közé, olyan színeket varázsolva amilyenekhez még nem volt szerencsém. Folyton ellenőriztem a kijelzőn a képet és a valóságot. 100% volt az egyezés.

Eljött az ideje, hogy fényképezőgépet váltsak, mert egyre erősödött a köd és a nap fénye, nehogy a gépen múljon, hogy esetlegesen életem képét elszalasszam (mindamellett, hogy a kompaktom is szuper cucc). A kis táskát a kis géppel gondosan egy fa mellett hagytam, pontosan megjegyeztem, hogy hol. Ebben a pillanapban arra gondoltam, hogy inkább vinnem kellene magammal, mert nehezen fogom megtalálni. Majd elhessegettem a gondolatot, hisz ez egy maroknyi terület, kizárt, hogy gond legyen ebből. 

Egyik ámulatból estem a másikba, ahogy a fények és a színek táncoltak. Amikor már az agyam közepes szinten telítődött a látvánnyal, a felspannolt állapotom a pulzusommal együtt normális szintre visszaállt, visszafordultam felnyalábolni a másik gépet. Készült már jó sok kép, otthon meg hamarosan lejár a mosógép, lassan mennem kell teregetni. Ez valamivel 9 óra előtt lehetett. Fél óra múlva, amikor még mindig nem sikerült belebotlanom, a táskámba, pedig már vagy 10-szer körbejártam mindent, még röhögtem magamon... Az volt a nagyszerű az egészben, hogy keresés közben végig fotóztam, mert akárhova néztem, kibírhatatlanul gyönyörű volt minden.  

Legalább háromnegyed óra eltelt, amikor azt gondoltam, kimegyek a sűrűből az útra, majd újra vissza a csapán. Ekkor röhögött rám ez a manó az erdő szélén. Hát! Köszöntem szépen! Csatlakoztam hozzá, bár nagyon szeretett volna a kétségbeesés úrrá lenni rajtam. Én ezt nem hagytam. Sose hagyom. 

Vettem egy nagy levegőt és azzal a gondolattal tértem vissza a tett helyszínére, hogy „olyan nincs, hogy nem találom meg”. A józan ész ezt mondatta velem, de nagyon örültem volna, ha akkor nem egyedül küzdök a bénaságommal. Ez nem adatott meg, így bevetettem magam a rengetegbe ismét. Az összes fa tövét újra átfésültem, újabb fél óra telt el, a siker viszont elmaradt. Még mindig nem sírtam és nem tomboltam, pedig minden okom meglett volna rá. Mondhatom, büszke voltam magamra. Mert bár tök szerencsétlen vagyok, életképtelen és különben is „minek él az ilyen?”, de van tartásom. Tűröm a sorsom, együtt élek vele, elfogadom. Ezt nevezem én kiegyensúlyozottságnak! :D

Azt mondtam magamnak, hogy ezekért a képekért megéri a „kaland”, de most aztán már „találj ki valamit”, mert ami sok az sok. Ekkor jutott eszembe, hogy megnézzem az első képet, amit a gépcsere után készítettem, ezzel megpróbáljam beazonosítani a helyet. Nem tudom, hogy ez segített-e, de tény, hogy ez után nagyon hamar megláttam a táskát. Nem egy fa tövében volt, és bár úgy emlékeztem, hogy egy aránylag aljnövényzet nélküli helyre tettem, ez sem állta meg a helyét. Be kell valljam, ebből mégsem azt a következtetést vontam le, hogy a korral kezdek totál meghülyülni, hanem hogy elsodort magával a flow-élmény, ami kiütötte a „koordinátákat” az agyamból. Persze, az is lehet, hogy ki sem kellett ütnie, mert sose voltak ott. :D 

Megkönnyebbülve vettem búcsút ez erdőtől, megköszöntem neki, hogy visszaadta szeretett kompaktomat és a slusszkulcsot. Hálálkodás közben Neo-t is sikerült lencsevégre kapnom, aki rendkívül boldog volt ebban a közel másfél órás időhurokban.

Ezen a képen ennek a bizonyos pénteknek a legutolsó fénye látható, mire kikeveredtem az erdőből, a köd besűrűsödött, a napnak épp csak a korongja látszott, az is csak rövid ideig. 

Minden jó, ha a vége jó... 
Folytatása következik, 24-ére havazást helyeztek kilátásba az időjósok. Ha igazuk lesz, itt megtaláltok. Onnan lehet, majd felismerni engem, hogy az összes cuccom rajtam lesz. 

Kapcsolódó bejegyzések:
Legkedvesebb téli élményem
Ősz, erdő, köd
November ajándéka