Idén novemberben menetrend szerint megérkeztek a reggeli fagyok, amire én rákészültem és beszereztem egy makró objektívet. Az első három deres kép azonban még nem azzal készült, mert volt némi anomália a kézbesítéssel.

A következő reggelen már elkezdhettem tesztelni az új szerzeményt. Piszok mázlim volt, nem maradt el a dér és a napsütés, az apró növénykék hívogattak, szinte kérték, hogy fényképezzem őket. 

Mivel tesztfotózás volt, a héjakút mácsonya sem menekülhetett előlem.  

Néhány nappal később az erdő szélén hatalmas gombatelepet találtam. Végül sehogy nem tudtam egy épkézláb képet összehozni, hogy vissza tudjam adni a látványt. Azonban amikor itthon belenagyítottam a képekbe, akkor megláttam ezeket az apró fekete gombácskákat, így néhány kocka megmenekült a lomtár sötét bugyrától. Ha sikerült jól beazonosítanom, akkor Phaeocalicium polyporaeum a latin neve, magyarul pedig tündérgomba. 

A soron következő deres reggelen ismét megkíséreltem a korábban már többször megörökített mohatelepet az új technikámmal megfotózni. Egyáltalán nem vagyok elégedett az eredménnyel, de itt a blogban elfér a többi közt. Amúgy meg nagyon szeretem őket, minden nap elmegyek mellettük, szóval megérdemlik, hogy itt legyenek.  

A következő alkalom vasárnapra esett, így messzebb tudtam sétálni – muszáj is volt, mert csúnyán el voltam maradva a lépésszámmal, aznap 17.000 lépést kellett megtennem, hogy kijöjjön a heti tízezres-es átlag. Nem tűnt fel semmi fotótéma, fénytelen szürkeség volt mindenfelé... de nekem muszáj volt valamit találnom. Gondoltam, a fákra tekeredő borostyán szőrös gyökereit veszem célba. A fa törzséhez közeledve azonban apró fehér, gombostűfejnyi (talán kicsit nagyobbak voltak) „kalapokra” lettem figyelmes. Remek objektívtesztnek bizonyult. 

A borostyán-gyökér „szőrök” fotózása sem maradt el. (Tibikének ajánlva.)

Váratlanul egy kis napsugár is megjelent, nagyjából annyi ideig, amíg ezt a gombát lefotóztam. 

Másnap sűrű köd keletkezett és vendégünk maradt legalább másfél hétig. Az igazi az lett volna, ha lett volna lehetőségem erdőjárásra ebben az időszakban, de mivel ez nem adatott meg, csak abban reménykedhettem, hogy legalább reggelente lesz némi fagy. 

A deres kontúr  mindig tetszetős látvány, ilyen közelről meg lenyűgöző. 

Itt pedig kirajzolódott egy béka, remélem, mindenki látja. A Tibike biztosan. :D 

Egy másik reggelen teljesen véletlenül vettem észre, hogy a harmat ráfagyott az apró fűszálakra, az pedig, hogy némi dér is van rajta, már csak itthon, a monitoron tűnt fel. Ez egy péntek volt, ezért nem tudtam elég időt szánni a témára, elképzeltem, hogy másnap tudom majd überelni a képeket, de mint azt tudja mindenki, aki fotózni szokott, soha nem ismétlődnek meg az ilyen pillanatok. Csak a remény munkál az emberben, hogy most majd megtörik ez az alaptörvény.... Spolier! Nem tört meg.

A szombat reggel még a szokásosnál is unalmasabban indult, a köd tartotta magát, fagynak nyoma sem volt. Majd Neo-t követve, letértem az útról, ő ettől nagyon boldog volt, én pedig szintén, mert arrafelé valahogy megváltozott a mikroklíma, váratlanul jégbe burkolózott növények tetszelegtek előttem. Az objektív így újra csatába indulthatott, és bár rengetegszer elvérzett, mégis győztesen került ki a harcból. 

A legszürreálisabbak ezek a megfagyott harmat-kontúrok voltak, nem láttam még hasonlót. Igaz, most sem láttam volna, ha a saját fejem után megyek. Szerencsére hallgattam a kutyámra. Örök hála neki!