Ezer éve, hogy utoljára elindultam vöröshasú unkát fotózni, ez alkalommal is főleg azért keltem útra, mert a környezetemben lévő emberek közül többel is szóba került, hogy idén újra szerencsét kellene próbálni. A főkolompost az egyszerűség kedvéért nevezzük Szilárdnak. Április ellenére a hőmérséklet a nyarat idézte így nem kellett várnunk délutánig, hogy felmelegedjen a levegő, a 10 órás indulás megfelelőnek tűnt. Utunk egy erdei tóhoz vezetett, ahol már több alkalommal jártunk, de eddig még csak márciusban, amikor még nincs lombkorona, azaz a barna szín az uralkodó. Ilyen üdezöld látványhoz még nem volt szerencsém ezen a területen. Földöntúli nyugalmat árasztott magából minden egyes eleme a helynek. A magyar értelmező kéziszótárban a természet címszó alatt pont ezt a helyet tüntetném fel, ha lehetne ilyet tenni.  Egy valami azonban nagyon hiányzott. Az unkák éneke, amiért jöttünk. Néhány tavi béka időnként megszólalt, de ők sem erőltették meg magukat. 

A tó felszíne, mint egy virágzó rét. Békalencse és békaliliom, hogy a két legfontosabbat említsem. 

Viccesre sikerült ez a kép, véletlenül belekerült a harmadik „tettestársunk” is, nevezzük Évinek. 

Mellcsizmát öltöttem és az esélytelenek nyugalmával nekiindultam békát vadászni. Időnként egy-egy levelibéka is hallatta a hangját. 

Fotó: Födő Szilárd

Tavi békából rengeteg volt. Őket nem igazán akartam fotózni, de csak nem bírtam ki, hisz ilyen idilli környezetben nem sűrűn van lehetőségem elcsípni őket.

Lopakodás közben aztán megláttam ezt a levelit, ahogy az árnyékban napozott. Ők nagyon hálás kis állatok, egyáltalán nem zavartatják magukat, ha körülöttük sertepertélünk, valószínűleg bíznak a rejtőszínükben. 

Déli 1 óra körül kezdünk szedelőzködni, ekkor szólalt meg néhány unka a távolban, de addigra már nem láttuk értelmét a maradásnak. 

Hazafelé útba ejtettük a „saját bejáratú” levelibéka-lelőhelyemet, 10 percen belül akadt 2-3 fotózható egyed. 

____________________________________________________________________________________________________________________

Hétfő délután újabb akció következett, ezúttal Attilával. Nagyon bíztam benne, hogy a későbbi érkezés szerencsét hoz. Bíztatóak is voltak a távolban felsejlő hangocskák, de közel sem volt olyan intenzív a jelenlétük, mint emlékeimben, amikor 10-15 perc alatt ki lehetett szúrni egy-egy unka-fiút, aki hagyta, hogy fotózzam, miközben ő kelleti magát az unka-csajoknak. Szóval maradtak a tavi békák, akik százával voltak jelen, de kimondottan kevesen akartak fotómodellnek állni. 

A víz felszínén türöződő békalilom. 

Búcsúzóul sikerült elcsípnem egy vöröshasút is,, csak épp az énekével nem tisztelt meg, így nem láthattam a vörös hasát (ami igazából inkább sárga), viszont egész jól mutatott ebben a félárnyékos békalencsés környezetben. 

Az autónál, ez az apró leveli' ugrándozott és hogy, hogy nem, valahogy ezen a napsütötte levélen kötött ki. Oké, bevallom, én raktam oda. Viszont megtetszhetett neki a hely, mert gyönyörűen pózolt nekünk, mindketten meg tudtuk fotózni, mindenféle szögből.

Ha összegezni szeretném, azt kell mondjam, nem vagyok teljesen elégedetlen. Számomra a mocsárban lopakodni mindenféle ugri-bugri béka között igazán otthonos érzés. Most kiváltképp pozitív volt, hogy a nyárias meleg idő miatt nem fagytam át csontig, mint ahogyan az lenni szokott.

____________________________________________________________________________________________________________________

Nosztalgiaképpen átnéztem a 9 évvel ezelőtt készült fotókat és arra jutottam, hogy az eredeti szándékom ellenére mégis megmutatom itt a régi kedvenceimet. Hogy mindenkinek jusson eszébe ez a látvány, amikor az erdőben hallgatja a vöröshasú unkák énekét. Nagyon viccesek, mintha miniatűr gumicsónakok lennének. EZEN A LINKEN pedig egy teljes bejegyzés szintén elérhető ugyanebből a szezonból.